A londoni National Gallery története

A londoni Trafalgar téren álló National Gallery (Nemzeti Geléria) a város egyik legismertebb épülete, története pedig 1824-ben, alapításának évében kezdődött. Jelenleg 2300 festménynek ad otthont a 13. század közepétől a 18. század végéig, gyűjteménye a brit kormányhoz tartozik, és a gelériába való belépés ingyenes.

A mai igen gazdag gyűjtemény története akkor kezdődött, amikor 1824-ben a brit kormány 38 festményt vásárolt John Julius Angerstein (élt: 1735-1823) örököseitől. Maga Angerstein egy angol biztosítási vállalkozó, bankár és műgyűjtő volt, aki Oroszországban született (német vagy lett származású családban) és csak később költözött Londonba. Itt a Lloyd’s of London biztosítótársaság egyik legbefolyásosabb alakja lett, részt vett hajó- és kereskedelmi biztosításban a brit gyarmatbirodalom idején, és tulajdonképpen a kor legkeresettebb tengerbiztosítási ügynöke lett. Vagyonát ügyes pénzügyi manőverekkel és befektetésekkel szerezte, a hírek szerint közeli kapcsolatai voltak politikusokkal és pénzemberekkel, sőt még III. György király (uralkodott: 1760-1820) környezetével is. Angerstein szenvedélyes gyűjtő volt, Rembrandt, Raphael, Titian, Rubens és Hogarth képei is szerepeltek a kollekciójában.

Mivel akkoriban a városnak nem volt alkalmas galériája, ezért a gyűjteményt a közönség Angerstein egykori házában, a londoni Pall Mall 100. szám alatt tekinthette meg.

Egy városi legenda szerint Charles Dickens Karácsonyi Ének (eredetiben A Christmas Carol) történetében szereplő Ebenezer Scrooge, a zsugori öreg üzletember figuráját az író John Julius Angersteinről mintázta.

Amikor Angerstein 1823-ban meghalt, a brit kormány 57 000 fontot fizetett örököseinek a teljes, 38 darabból álló festménygyűjteményért, ami akkoriban hatalmas összeg volt, kb. annyi, amennyiből egy kisebb vidéki kastélyt vagy egy egész hajóflottát lehetett vásárolni. Ha mai értékre átszámoljuk, ez több mint 7-8 millió fontnak felelne meg.

A pénz eredete is érdekes, ugyanis a napóleoni háborúk (1790-1815) után Európa gazdaságilag meglehetősen kimerült, az Egyesült Királyság például óriási összegeket hitelezett Ausztriának (pontosabban a Habsburg Birodalomnak), hogy támogassa azok Napóleon-ellenes hadjáratait. Ez a tartozás sokáig függőben maradt, és a britek már gyakorlatilag nem is számítottak rá, hogy valaha visszakapják a pénzüket, azonban 1823-ban, néhány évvel a háborúk lezárulta után Ausztria váratlanul részlegesen visszafizette egyik régi adósságát a brit kormánynak, ami nagyjáól 600 000 fontnyi összeg volt, amely hirtelen, váratlan bevételként érkezett a brit államkincstárba.

Ugyanebben az évben, 1823-ban a brit tájképfestő és műgyűjtő, Sir George Beaumont (élt: 1753-1827) szintén a nemzetnek ígérte képgyűjteményét abban az esetben, ha megfelelő elhelyezést tudnak biztosítani a kiállításukhoz és jövőbeni konzerválásukhoz. Ugyanígy 1831-ben William Holwell (élt: 1758–1830) angol pap, műkereskedő, műgyűjtő és festő 35 festményből álló hagyatéka is a nemzet gyűjteményébe került.

Galéria híján a Beaumont-gyűjtemény, majd később a Carr-gyűjtemény is az Angerstein házba került, mely gyakran túlzsúfolt és forró volt, és a párizsi Louvre-hoz képest apró mérete is szégyent hozott a britek fejére. Így 1831-ben a kormány komoly terveket kezdett szövögetni, hogy hol is álljon a megépítendő nemzeti galéria Londonban és hogyan is nézzen ki. Végül több terv és lehetséges helyszín közül William Wilkins (élt: 1778-1839) angol építész és régész teveit fogadták el, majd a megvalósításnak neki is álltak 1832-ben. A munkálatok hat éven át folytak, mígnem a galéria végül 1838-ben megnyílt a látogatók előtt.

Ebből a korai épületből ma már csak a Trafalgar térre néző homlokzat az eredeti, az épület többi részét ugyanis története során folymatosan bővítgették. A bővítésre szükség is volt, ugyanis az eredetileg tervezett épület hamarosan szűknek bizonyult. Az épület első bővítéséhez 1869-ben Edward Middleton Barry (élt: 1830-1880) építészt kérték fel, majd 1876-ban el is készült a nyolc új kiállítóterem az épület keleti oldalán, közöttük a lenyűgöző nyolcszögletű terem is.

Az elkészült National Gallery az első 30 évében elsősorban a 15. és 16. századi olasz festményekre koncentrált, a kuratórium független beszerzései főként a reneszánsz mesterek műveire korlátozódtak, mígnem 1855-ben a Viktória királynő által is támogatott Sir Charles Lock Eastlake (élt: 1793-1865) festő, művészettörténész, műgyűjtő és a Királyi Akadémia elnöke került a galéria élére.

Az új igazgató évente körutakat tett a kontinensre, különösen Olaszországba, megfelelő festményeket keresve a galéria számára és összesen 148 képet vásárolt külföldön valamint 46-ot belföldön. Utazásai során azonban saját privát gyűjteményét is bővítette, melyet halálakor szintén a National Gallery számára ajánlott fel.

A bővülő gyűjtemény okán a galéria helyhiánya továbbra is akut probléma maradt, főleg hogy 1845-ben Robert Vernon (élt: 1774-1849) egy gazdag angol lókereskedő, műgyűjtő és műpártoló 157 festményt ajándékozott az államnak, elsősorban kortárs brit művészek munkáit, valamint 1851-ben William Turner (élt: 1775-1851) angol romantikus festő, grafikus és akvarellfestő halálakor a műtermének összes kincse szintén az államra szállt, ami kb. 300 olajfestményt, több mint 30 000 rajzot és akvarellt valamint több száz vázlatkönyvet jelentett. De itt volt még 1871-ben Sir Robert Peel brit miniszterelnök (élt: 1788-1850) 77, főként holland és flamand festményekből álló gyűjteménye is.

A galéria történetében az egyik legnagyobb változást az 1889-es év hozta el, amikoris Henry Tate (élt: 1819-1899) gazdag brit iparmágnás, cukorkereskedő és filantróp felajánlotta gyűjteményét a nemzetnek. Ezt követően azt is felajánlotta, hogy finanszírozza egy különálló galéria építését, kimondottan a brit műalkotások számára, mely gyűjtemény 1897-ben is nyílt National Gallery of British Art (Brit Művészetek Nemzeti Galériája) néven, a Millbank nevű utcában Londonban, hamarosan azonban inkább Tate Gallery néven vált ismertté. Ekkor a brit képek nagy részét a Tate Gallery-be helyezték át, és csak néhányuk maradt a Trafalgar téren, habár eleinte a Nemzeti Galéria igazgatása alatt állt az új intézmény is, és csak 1955-ben vált a Tate hivatalosan is függetlenné.

A 20. század fordulóján egy komoly mezőgazdasági válság érte a briteket, ami onnan eredeztethető, hogy az amerikai és orosz búza hatalmas mennyiségben, olcsón jelent meg a brit piacokon, ami miatt a helyi földbirtokosok bevételei drámaian csökkentek, a bérlők csődbe mentek, sok vidéki munkás pedig elvándorolt a városokba. Míg Amerikában megindult a gépesítés, Angliában a mezőgazdaság még jórészt kézi munkaerőre épült, így a kialakult gazdasági helyzet sok arisztokrata családot arra késztetett, hogy többek között eladják festményeiket is.

Ezeknek a magángyűjteményeknek a darabjai nagyrészt a National Gallery-be kerültek, a legjelentősebbek a következők:
* 1909 Ludwig Mond iparmágnás és vegyész gyűjteménye 42 festménnyel
* 1910 George Salting ausztrál születésű, dán származású műgyűjtő kb. 190 festménye
* 1910 Austen Henry Layard angol diplomata és mezopotámiai régész (ő fedezte fel az asszír fővárost, Ninivét a 19. század közepén, ami ma Irak területe) kb. 80 festménye
* 1916 Sir Hugh Lane ír születésű műgyűjtő és a modern művészet úttörőjének 39 festménye

Azonban a galéria folyamatosan bővítésre szorult, így 1907-ben kiürítették az épület hátsó részén található laktanyákat, és a helyükön 1911-re öt új galériát nyitottak.

Amikor kitört a II. világháború és az Egyesült Királyság a történések középpontjában találta magát, az ország műkincsinek védelmére is komoly terveket kovácsoltak. A londoni National Gallery képeit elsősorban walesi helyszínekre menekítették, de megvitatták a festmények Kanadába költöztetésének lehetőségét is. Ezt az elképzelést végül Winston Churchill határozottan elutasította, és egy táviratban ezt írta: "Temessétek el őket barlangokban vagy pincékben, de egyetlen kép sem hagyhatja el a szigetet".

A háború utáni években, amikor az élet visszatért a rendes kerékváságba, a galéria számára egyre nehezebbé váltak a beszerzések, mivel a régi mesterek - és még inkább az impresszionisták és posztimpresszionisták - árai meghaladták már a lehetőségeiket, a galéria néhány jelentős beruházása ebben az időszakban lehetetlen lett volna a nagyszabású nyilvános felhívás nélkül.

Ez épület északi oldali bővítményét 1975-ben nyították meg, ami jelentős extra kiállítóteret biztosított, sőt ezek az új galériák a lehető legnagyobb mértékben kihasználták a természetes fényt is.

Bár 1985-ben a National Gallery kormányzati vásárlási támogatását, befagyasztották, hamarosan mégis 50 millió fontnyi adományt kapott Sir Paul Getty (élt: 1923-2003) amerikai születésű milliárdos mecénástól, amely lehetővé tette számos nagyobb vásárlás lebonyolítását.

Nem sokra rá újabb nagy értékű adomány, érkezett Sir Simon Sainsbury (élt: 1930-2006) filantróp és műgyűjtő, valamint Sir Timothy Sainsbury (született: 1932) üzletember és konzervatív politikus uraktól, akik egyébként a brit Sainsbury’s szupermarketlánc örökösei is egyben. A két testvér és harmadik fivérük, John Sainsbury (élt: 1927–2022) együtt finanszírozták a National Gallery új bővítését, amiből hamarosan a híres Sainsbury Wing lett.

A nagy értékű adományok mellett a galéria az ország lakosaira is számított, a 21. században három nagy adománygyűjtő kampány is zajlott:
* 2004: Raffaello Rózsaszín Madonnája című festményének megvásárlására
* 2008: Tiziano Diana és Aktaion című festményének megvásárlására
* 2012: Tiziano Diana és Kallisztója című festményének megvásárlására

Amellett, hogy a galária saját gyűjteményét ingyen látogathatjuk, az időszakos kiállításokért általában fizetni kell, 2018-ban például a National Gallery volt az egyik első londoni nyilvános galéria, amely több mint 20 fontot kért a belépődíjért egy különleges kiállításra, amely Claude Monet műveit mutatta be.

Jelenleg a galéria összterülete 46 396 négyzetméter, ami körülbelül hat futballpályának felel meg, és több mint 2000 londoni emeletes busz befogadására lenne alkalmas.

2025 szeptemberében a Nemzeti Galéria bejelentette egy 375 millió fontos bővítési projekt terveit, amelynek ideiglenes címe „Project Domani”. A kezdeményezés magában foglalja egy új szárny építését a meglévő Sainsbury Wing mögött, valamint egy olyan szabályozási változtatást, amely lehetővé teszi az 1900 után készült művek megvásárlását is a galéria számára. Az új szárny várhatóan a 2030-as évek elején nyílik majd meg.

Érdekesség, hogy míg a 18. század végén Európa kontinentális részén nagyrészt államosították a királyi vagy hercegi műgyűjteményeket, a Royal Collection (azaz a brit királyi gyűjtemény) továbbra is az uralkodó birtokában van. Az európai uralkodói gyűjteményekből lettek egyébként a következők is például:
* 1779: bajor királyi gyűjtemény, ami ma a müncheni Alte Pinakothekben található
* 1789: a firenzei Medici-gyűjtemény ma Uffizi Galéria néven ismert
* 1793: a Louvre-ban található Museum Français a korábbi francia királyi gyűjteményből alakult

Az is elgondolkodtató, hogy 1777-ben a brit kormánynak lehetősége nyílt egy nemzetközi hírű műgyűjtemény megvásárlására, amikor Sir Robert Walpole (élt: 1676-1745), az ország első miniszterelnöke gyűjteményét a család felajánlotta az államnak. Akkoriban ezzel a lehetőséggel nem élt a brit kormány, annál inkább azonban II. Nagy Katalin orosz cárnő (uralkodott: 1762-1796), így ez a valamikori brit gyűjtemény ma a szentpétervári Állami Ermitázs Múzeumban található.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota
idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L

borítókép: Diego Delso, CC BY-SA 4.0 https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0, via Wikimedia Commons