Titokzatos London: The Jamaica Wine House

Már sokszor leírtam ugyan, de mindenképpen érvényes, hogy London tele van rejtett kincsekkel és ez a City of Londonra, azaz a történelmi óvárosra talán még fokozottabban érvényes.

Én magam nagyon szeretek a régi utcákon, az ódon falak között tekeregni, főleg hétvégente, amikor a City mellékutcái szinte teljesen kiürülnek.

Sok másik mellett a City egyik ékköve a The Jamaica Wine House, melyet a helyiek csak mint Jampot ismernek. Egy eldugott utcában áll, egy sikátorokból álló kisebb labirintus közepén, pár perc sétányira a Bank of England épületétől, egészen pontosan a St Michael’s Alley-ben.

Építészeti különlegessége mellett a hely azért is nagyon fontos, mert ez volt London első kávéháza, melyet 1652-ben alapítottak.

Ezekben az időkben az itt létesült kéváház tulajdonosa egy Pasqua Rosée nevű szolgáló volt, egy bizonyos Daniel Edwards angol kereskedő szolgálatában. Edwards úr akkoriban a Levant Company munkatársa volt, akik elsődlegesen a britek és az akkori Oszmán Birodalom között kereskedtek, így az a remek ötlete támadt, hogy a török-görög származású szolgálójának, Pasqua Rosée-nak segítségére lesz hogy megnyithassa London első kávéházát, tudván hogy Pasqua remek kávét készít.

Azonban ez nem volt ennyire egyszerű, hiszen akkoriban a szolgálók nem számítottak Londonban szabad polgároknak, így joguk sem volt saját üzletet nyitni. Hogy a korabeli szabályokat kijátszhassák, Edwards úr egyik közeli ismerősét, Christopher Bowmant tette meg papíron a kávéház vezetőjének.

Ennek az első kévéháznak több neve is fennmaradt, bár alapvetően valószínűleg Pasqua Rosée's Head (Pasqua Rosée's Feje) lehetett, bár Pasqua származása miatt a The Turk's Head (A Török Feje) néven is emlegették.

Ezután már egy kicsit hiányosak a feljegyzések, de annyit tudni, hogy Pasqua Rosée 1658-ig vezette a kávéházat, majd őt Mr Bowman követte, 1662-es haláláig. A feljegyzések szerint a híres angol naplóíró, Samuel Pepys is többször meglátogatta a helyet 1660-ban.

Sajnos az 1666-os nagy londoni tűzvészben az eredeti kávéház épülete teljesen megsemmisült, azonban az 1670-es években újjáépítették, és a Pasqua Rosée's Head helyet The Jamaica Coffee House-nak nevezték el, utalva Londonnak a West Indies szigetekkel (Karib-szigetek, pl. Jamaica, Barbados, Antigua, Saint Kitts, Nevis) való intenzív kereskedelmi kapcsolataira.

Ez önmagában nem volt annyira szokatlan, hiszen a 17. és 18. századi londoni kávéházak többsége ilyen vagy olyan módon részt vett az óceánon túli kereskedelemben, sőt ezekben az intézményekben sok olyan ember is megfordult, akik Jamaicából származó árut adtak-vettek.

Ezek a kereskedelmi kapcsolatok akkoriban a következő "árukra" korlátozódtak elsősorban: cukor, kávé, dohány, rum, rabszolga.

Azonban a rabszolgákat elsősorban nem Angliába szállították, hanem az alábbiak szerint a Karib-térségbe, az ott lévő angol ültetvényekre, ugyanis Európából elsősorban ipari termékeket (textil, fegyverek, alkohol) vittek Afrikába. Afrikából rabszolgákat szállítottak a Karib-térségbe (West Indies), akik az ott alapított angol tulajdonban lévő ültetvényeken dolgoztak, majd innen a Karib-térségből cukrot, rumot, kávét és dohányt szállítottak vissza Londonba. Számos londoni bankár, biztosító társaság és kereskedő (pl. Lloyd's of London, Barings Bank) ezeken az üzleteken komolyan meggazdagodott.

A kávéhézak egyébként olyan népszerűségnek örvendtek akkoriban, hogy gyakorlatilag aki élt és mozgott valamelyiknek a törzsvendége volt. Itt azután sokan üzleteltek is, kapcsolatokat építettek és persze megbeszélték a napi dolgokat, a politikát is beleeértve. Ez az akkori uralkodónak, II. Károly királynak (uralkodott: 1660-1685) is feltűnt, és fejébe vette, hogy betiltatja a kávéházakat, mint az esetleges felkelések melegágyát, de a hatalmas tiltakozások okán végül letett erről a tervéről.

Hiába volt azonban a Pasqua Rosée's Head az első kávéház a városban, 1708-ra, azaz nem egészen 60 évvel később már 500-600 hasonló üzlet működött elsősorban a City of London területén.

Egy 1700-as évekbeli hirdetés is ránk maradt, az pl. így szólt:

"To be Sold Cheap, THE Nancy Pleasure-Yacht, Lute stern’d, Burthen about twenty Tons, with very good Accommodations, sails very well, and exceedingly well sound, now lying near the King’s Mills, Rotherhith [sic]. Also a Negro Boy, about fifteen Years old, every Way qualified to attend on Gentlemen or Ladies. For further Particulars enquire at the Bar of the Jamaica Coffee-House in St. Michael’s Alley, Cornhill." (Daily Advertiser, London 2 August 1744.)

azaz magyarul:

„Olcsón eladó a Nancy nevű jacht, lugger farokkal, kb. húsz tonnás, nagyon jó felszereltséggel. Jól vitorlázik, kitűnő állapotban van, jelenleg a King’s Mills, Rotherhith [sic] közelében van kikötve. Ugyanitt egy körülbelül tizenöt éves néger fiú is eladó, aki minden tekintetben alkalmas úrfiak vagy hölgyek szolgálatára. További részletekért érdeklődjön a Jamaica Coffee-House bárjában, St. Michael’s Alley, Cornhill.” (Daily Advertiser, London, 1744. augusztus 2.)

Nem volt szokatlan egyébként, hogy a korabeli újságok, ahol számos szökött londoni rabszolgát kerestek hirdetés útján, sokszor a The Jamaica Coffee House-t adták meg kapcsolattartási pontként. Ilyen volt például egy 1728. augusztus 8-án megjelent hirdetés is, amely egy körülbelül 25 éves afrikai nő, Caelia Edlyne felkutatására irányult, aki elhagyta ismeretlen „úrnője” házát és az ő szolgálatát Blackheath-ben.

A ma is látható The Jamaica Wine House épülete azonban már a viktoriánus időkból, 1869-ből származik és II. fokozatú műemlékként védett. Ekkor kapta meg a coffe house (kávéház) helyett a pub minősítést és így lett belőle The Jamaica Wine House.

Belépve az épületbe, egy klasszikus viktoriánus pubot találunk odabent a szokásos sötét mahagóni burkolattal, kényelmes boxokkal és barátságos hangulattal. Nemcsak a történelem árad belőle, hanem állítólag néhány barátságos szellem is otthonra lelt itt, köztük Jennifer és a pub egykori kutyája.

A női szellemről azt mondják, hogy időnként feltűnik az épületben, és a legendárium szerint Jennifer az, aki valamikor a 18–19. században élhetett, de hogy pontosan ki is volt ő, azt nem tudni. Vannak, akik szerint egy alkalmazott, mások szerint egy vendég volt, aki a kávéházhoz vagy a későbbi pubhoz kötődött, és azt mesélik róla, hogy hogy tragikus szerelem áldozata lett: szerelme egy tengerész vagy kereskedő volt, aki sosem tért vissza a Nyugat-Indiákból. Jennifer állítólag kedves, barátságos jelenlét, akit inkább „házi szellemnek” tartanak, a jelenlegi személyzet pedig néha azt meséli, hogy hallani lehet női suttogást, vagy finoman megérinti valami a vállukat, miközben egyedül dolgoznak zárás után.

Az elmondások alapján azonban egy kutya szelleme is „lakik” a pubban, ugyanis a vendégek időnként hallani vélik karmok kopogását a fapadlón vagy éreznek egy hideg, puha „orrbökést” a lábuknál, de sohasem látnak semmilyen állatot odabent. A helyi hagyomány szerint a 19. században, a The Jamaica Wine House környékén élő koldusnak volt egy hűséges kutyája, aki mindennap a borozó elé telepedett. Amikor a gazdája meghalt, a kutya még hetekig a hely előtt maradt, és ott is pusztult el.

Ma az emeleten pub működik, az alsó szinten pedig Todd’s borbár várja a vendégeket étellel és itallal.

Ha szívesen sétálnál velem London titkos helyszínein, sohasem hallott történeteket hallgatva akkor küldj nekem egy üzenetet, beszéljük meg a részleteket. Persze akkor is írhatsz ha szívesebben követnéd az útikönyvek ajánlatát, azokhoz is vannak elképesztő történeteim. :) Ágota  idegenvezeteslondon@gmail.com

Ha hasznosnak találod a változatos és izgalmasabbnál-izgalmasabb bejegyzéseket az "Idegenvezetés London" blogon és Facebook oldalon, akkor kérlek, támogass egy kávé árával, hogy még sokszor találkozhassunk legalább a képernyőn keresztül. www.buymeacoffee.com/agotabf

Facebook: Idegenvezetes London
Instagram: @idegenvezeteslondon
X (korábban Twitter): @Idegenvezetes_L

borítókép: Bex Walton from London, England, Wikimedia Commons