London titkai: 1666, a mindent elpusztító londoni tűzvész

Az 1660-as évekre London az ország legnagyobb városává nőtte ki magát, és 500.000-re becsült lakosságával több ember élt ott akkoriban, mint Anglia következő ötven legnépesebb városában együttvéve.

A település a római időkből maradt városfalakon belül fokozatosan túlnépesedett, a városfalakon kívül mocskos külvárosi nyomornegyedek alakultak ki és terjeszkedtek, mint például Shoreditch, Holborn, vagy Southwark városrészek, melyek ma már London belvárosát alkotják.

A város Párizs barokk pompájához képest John Evelyn angol író szerint "északi faházak szervezetlen halmaza" volt aki felhívta a figyelmet a fa használatából és az épületek zsúfoltságából adódó tűzveszélyre is. A "szervezetlen" alatt Evelyn azt értette, hogy a város nem tervezés, hanem rögtönzött építkezések és organikus növekedés következményeként nyerte el akkori alakját.

Csakúgy mint ma, a City of London (azaz a városfalon belüli rész) a főváros kereskedelmi központja volt, itt volt a kor legnagyobb piaca és legforgalmasabb angliai kikötője is, ami a kereskedő és iparos rétegek irányítása alatt állt.

Az arisztokrácia kerülte a City-t, és vagy a nyomornegyedeken túli vidéken laktak, vagy a ma is előkelő Westminster negyedben, ahol például a Parlament épülete is található. A gazdagok szívesebben éltek a közlekedési dugóktól hemzsegő, szennyezett és egészségtelen City-től távol, különösen miután 1665-ben súlyos pestisjárvány tört ki a városban.

A City és a Korona akkoriban igen feszült viszonyban állt egymással, a tehetős és gazdaságilag erős City veszélyt jelentett II. Károly hatalmára. Ez az ellenállás odáig fajult, hogy amikor a tűzvész a várost fenyegette, visszautasították a király által felkínált katonákat és erőforrásokat, még ilyen katasztrófahelyzet esetén is. Mire II. Károly átvette az irányítást a City tehetetlen főpolgármestertől, Sir Thomas Bloodworth-től, azaz a Lord Mayor-től, a tűz már megfékezhetetlenné vált.

A Cityben az utcák elrendezése tipikus középkori képet mutatott, rengeteg túlzsúfolt, szűk, szeles sikátorral.

Már 1666 előtt is számos kisebb tűzvész tört itt ki, a legutóbbi számottévő 1632-ben. A fa és a nád - gyúlékonyságuk miatt - mint építőanyag már évszázadok óta tiltott volt a városban, csakúgy mint a szigetelőanyagként használt kátrány melyeket a lakók azonban olcsó mivoltuk miatt továbbra is használtak.

Az egyetlen nagyobb, kőből épített rész a City gazdag központja volt (a mai Bank metrómegálló környéke), ahol a tágas telkeken kereskedők és üzletemberek elegáns házai álltak, egy túlzsúfolt, szegények lakta körgyűrűvel övezve. Az ilyen szegényes városrészeken minden talpalatnyi helyet kihasználtak házépítésre, hogy alkalmazkodni tudjanak a gyorsan növekedő népességhez.

A City ezen területén szintén rengeteg tűzveszélyes műhely működött akkoriban - például kohászatok, kovácsműhelyek, üveges műhelyek -, amelyek a belsőbb kerületekben elméletileg tiltottak, de a gyakorlatban megtűrtek voltak.

A lakóházak között vegyesen voltak szétszórva ezek a munkahelyek, amik a forróság, a légszennyezés és a szétrepülő szikrák fő forrásai voltak, és működésükkel csak még tovább fokozták a tűzveszélyt.

Egy tipikus londoni lakóépület fából épült, két vagy három emeletes volt, kiszélesített emeleti alapterülettel, azaz az épület földszinti alaprajza keskeny volt, de az emeleteken a lehető legjobban kiszélesítették a házakat az utca fölé. Az ily módon kiugró felsőbb szintek ezáltal majdnem összeértek a keskeny sikátorokban, még inkább erősítve a tűzveszélyt.

1661-ben II. Károly király egy kiáltványban ugyan megtiltotta, hogy így építkezzenek, de a helyi korrupt önkormányzat ezt a rendelkezést tökéletesen figyelmen kívül hagyta.

Az 1666-os tűzvész terjedésében furcsa mód azonban maga a folyópart is jelentős szerepet játszott. A Temze ugyan vizet biztosíthatott volna az oltáshoz és csónakokon el is lehetett volna menekülni a veszélyes negyedből de a szegényebb területeken a part mentén gyúlékony raktárak és pincék sorakoztak, amik tovább táplálták a lángokat.

A rakparton roskadozó faházak és kátránykunyhók egymásra voltak zsúfolva az öreg viskók pedig a leginkább éghető anyagokkal, mint a szurok, kátrány, kender, gyanta, len, gyertyaviasz, faáruk voltak telepakolva, valamint rengeteg puskapor is volt itt, melyet elsősorban magánemberek házaiban lehetett fellelni a 15-20 évvel korábbi angol polgárháború hagyatékaként.

Oliver Cromwell Lord Protector valamikori seregének volt tagjai még maguknál tartották muskétáikat és a lőport is amivel megtölthették azokat, bár minden 600 tonnából 500-at már a londoni Towerban tároltak. A rakpart mentén élő hajóácsoknál szintén nagy mennyiségű puskapor volt fellelhető, amit fahordókban tároltak.

Ebben az időben Londonnak nem volt rendőrsége vagy tűzoltósága, de a helyi polgárőrség elérhető volt általános katasztrófahelyzetben, és az esetleges tűz időben történő észlelése az éjjeli őrök feladata volt, akik sötétedés után járták az utcákat.

A közérdekeket szem előtt tartó polgárokat a tompa harangszó riasztotta egy-egy veszélyes tűzeset idején, akik ilyenkor sürgősen összegyűltek a védekezés megszervezéséhez és lebonyolításához. A megfékezéshez használt módszerek leghatásosabbika a házrombolással kialakított tűzgát (vagy tűztér) és a víz voltak.

A törvény szerint minden plébániatemplomot fel kellett szerelni az oltáshoz szükséges eszközökkel: hosszú létrákkal, bőrből készült vödrökkel, fejszével és kampókkal, amikkel az épületeket le tudták rombolni. Az ilyen kampók egy hosszú, kb. 9 méteres rúd végére voltak erősítve egy gyűrűvel együtt, amit a veszélyben lévő ház tetőgerendájához tudtak rögzíteni és így kötelek és csigák segítségével le tudták rombolni a könnyűszerkezetes épületet.