Rémisztő London: a korabeli boszorkányperek
A korabeli Londonban akár egy elmérgesedő szomszédvita, egy váratlan betegség vagy egy örökség körüli nézeteltérés is elegendő lehetett ahhoz, hogy valakit boszorkánysággal vádoljanak meg. A fennmaradt periratok gyógyító asszonyokról, egymás ellen valló szomszédokról és a betegségek tünetein vitatkozó orvosokról mesélnek, miközben az egyes ügyek kimenetele között jelentős különbségek voltak, egyes vádlottakat felmentettek, mások az életükkel fizettek a vádakért, sőt arra is akadt példa, hogy végül maga a vádló került pellengérre.
A világ más részeihez hasonlóan tehát Londonban is folytak boszorkányperek, a fennmaradt történetekből azonban jóval összetettebb kép rajzolódik ki annál, mint hogy valakit boszorkánynak bélyegeztek, majd minden további nélkül máglyára küldtek.
Az ügyek helyszíneinek értelmezéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy London mai városhatárait nem lehet egyszerűen visszavetíteni a 16-17. századra, hiszen a város és környékének közigazgatási felosztása akkor még eltért a maitól. Az Old Bailey, London híres büntetőbírósága (mai hivatalos nevén Central Criminal Court, vagyis Központi Büntetőbíróság) a City of London, Westminster kerület és Middlesex megye súlyos büntetőügyeinek egyik fontos tárgyalási helyszíne volt.
Agota
A magyarországi boszorkányperekből ismert máglyahalállal szemben Angliában rendszerint felakasztották a boszorkányság miatt halálra ítélt embereket, az I. Erzsébet királynő (uralkodott: 1558-1603) idején hozott törvények alapján. Magyarország egyik legismertebb ilyen ügye az 1728-as nagy szegedi boszorkányper volt, amelyben nőket és férfiakat egyaránt megvádoltak; többek között azt állították róluk, hogy eladták az esőt a törököknek, és ezzel szárazságot idéztek elő a vidéken.
Az angliai boszorkányüldözések legjelentősebb hullámai a kora újkorhoz kötődnek, bár ezeket a történeteket sokan a középkorral kapcsolják össze. Az első, boszorkányság elleni angol parlamenti törvényt VIII. Henrik király (uralkodott: 1509-1547) idején, 1542-ben fogadták el, de mindössze öt évig maradt érvényben, ugyanis 1547-ben hatályon kívül helyezték.
I. Erzsébet uralkodása alatt, 1563-ban újabb törvény született, amely az An Act against Conjurations, Enchantments and Witchcrafts, vagyis Törvény a szellemidézés, a bűbájosság és a boszorkányság ellen címet viselte. A jogszabály a boszorkányság meghatározott formáit súlyos, akasztással büntethető bűncselekménynek minősítette, így halálbüntetés járt azért, ha a bíróság bizonyítottnak tekintette, hogy a vádlott rontással más ember halálát okozta. A gonosz szellemek megidézéséért viszont már az első elítéléskor is halálbüntetést szabhattak ki, még akkor is, ha a vád szerint a cselekménynek nem volt halálos áldozata.
A mágikus eszközökkel végzett kincskeresés, az elveszett vagy ellopott tárgyak felkutatása, valamint a tiltott szerelem előidézése ugyancsak büntethető volt, ezekért azonban első alkalommal börtönbüntetést és pellengérre állítást szabtak ki. Ismételt elítélés esetén már életfogytig tartó fogság és az ingó vagyon elvesztése várt az elkövetőre.
Az Erzsébetet a trónon követő I. Jakab király (uralkodott: 1603–1625) idején, 1604-ben újabb törvényt fogadtak el An Act against Conjuration, Witchcraft and dealing with evil and wicked Spirits, vagyis Törvény a szellemidézés, a boszorkányság és a gonosz szellemekkel való érintkezés ellen címmel. Ez hatályon kívül helyezte Erzsébet korábbi törvényét, egyúttal kibővítette azoknak a cselekményeknek a körét, amelyekért halálbüntetést lehetett kiszabni.
A legfontosabb szigorítások közé tartozott, hogy már a gonosz szellemmel való állítólagos tanácskozás, a vele kötött szövetség vagy a szolgálatába lépés is halálbüntetést vonhatott maga után. Ugyancsak halállal büntették a holttestek vagy emberi maradványok (például csontok és bőr) megszerzését, valamint azt, ha a bíróság bizonyítottnak tekintette, hogy valaki rontással testi sorvadást vagy megnyomorodást okozott. Az 1604-ben elfogadott törvény egészen 1736-ig hatályban maradt.
London történetében ugyanakkor a korábbi évszázadokból is ismerünk boszorkánysághoz kapcsolódó kivégzéseket, amelyekre még más jogi szabályozás alapján került sor; ezek közé tartozik Margery Jourdemayne 1441-es máglyahalála is.
Margery-t 1441. október 27-én égették meg a londoni Smithfielden, több mint száz évvel I. Erzsébet boszorkányság elleni törvényének elfogadása előtt. A Westminster melletti Eye, más néven Ebury területén élt, ahol gyógyítóként és mágikus szerek készítőjeként ismerték. Előkelő ügyfelei közé tartozott Eleanor Cobham, a gloucesteri herceg felesége is, aki fogamzást elősegítő szereket kért tőle.
A történet 1441-ben politikai botránnyá vált, miután az Eleanor környezetében működő asztrológusok VI. Henrik király (uralkodott: 1422-1461) jövőjét vizsgálva az uralkodó közeli halálát jósolták. Mindez azért számított különösen kényes ügynek, mert Eleanor férje a király nagybátyja és a trón egyik lehetséges örököse volt. A vád szerint ráadásul az érintettek nem elégedtek meg a halál időpontjának megjóslásával, hanem mágikus eszközökkel elő is akarták idézni azt, és ebbe a füvesasszonyként ismert Margeryt is be kívánták vonni.
I. Erzsébet uralkodásának idejére visszatérve a londoni feljegyzésekben is találunk boszorkánypereket, köztük Elizabeth Jackson 1602-es ügyét. A nőt azzal vádolták, hogy megbabonázta a tizennégy éves Mary Glovert, aki visszatérő, görcsös rosszullétektől szenvedett. A boszorkányvádat támogatók Jackson rontásának tulajdonították a lány állapotát, gyanújukat pedig azzal támasztották alá, hogy a beszámolók szerint a tünetek a nő fenyegetései után kezdődtek. Tekintélyes korabeli orvosok ugyanakkor arra figyelmeztettek, hogy természetes betegség is járhat ilyen szokatlan tünetekkel, amelyek ezért önmagukban nem tekinthetők a boszorkányság bizonyítékának.
Az orvosi érvek azonban nem győzték meg a bíróságot, és Jacksont bűnösnek találták, majd egyéves szabadságvesztésre ítélték. Az ügyben eljáró bíró határozottan hitt a boszorkányok veszélyességében, és elutasítóan fogadta azokat a magyarázatokat, amelyek betegségnek vagy színlelésnek tulajdonították Mary rosszulléteit.
